Kettő

– Mi a baj? – Marc aranypöttyös barna szeme elsötétült, ahogy összevonta a szemöldökét, és ő is körülnézett, keresve, mi zaklatott fel.

– Itt van Dan Painter – feleltem, végigsimítva bőrkabátba bújtatott karját, és megfordultam, hogy feltűnés nélkül körbenézzek a parkolóban.

Marc arcán idegesség suhant át.

– Tudom. Képtelen vagyok lerázni.

Kikerekedett a szemem, és Dan helyett Marc tekintetét kezdtem keresni.

– Követ téged?

– Olyasmi. – Marc elvörösödött, és én tudtam, hogy olyasmi van a háttérben, amiről nem akar beszélni.

– Te meg csak úgy hagyod?

A szemét forgatva sóhajtott.

– Nem csinál semmi bajt, szóval nem hiszem, hogy okom volna megverni. Csak körülöttem lófrál, és faggat a falkáról, és arról, hogy hogyan intézzük… intézitek a dolgokat. Honnan jövünk, hogyan uraljuk a vérszomjat, miért születik olyan kevés nőstény, miért nincsenek kóborok a falkákban. Vagyis most már nincsenek.

Marc maga is kóbor volt, olyan vérmacska, aki embernek született, és később fertőzte meg egy átváltozott vérmacska karmolása vagy harapása. Ő volt az egyetlen kóbor, akit valaha is befogadott egy falka, még ha annak már többé nem is volt hivatalosan a tagja.

– Az a fickó sosem fogja be. Komolyan, végigpofázza az egész napot.

Mosolyogtam. Kaci is hasonlóan volt ezzel, és bár kedveltem őt, mégis egyre jobban értékeltem a hosszú távú megbízásokat, méghozzá a csendért és a békéért. Biztosan Marc számára is hasonló megkönnyebbülést nyújtott a saját munkája.

– De legalább amíg dolgozol, nem piszkál, igaz?

Még jobban elvörösödött.

– A múlt hónapban beállt a csapatomba. Könnyűszerkezetes házakat húzunk fel. Együtt. Nap mint nap.

Nem álltam meg a nevetést.

– Ez olyan cuki! Lett egy segítőd. Egy kicsi te. – Ha az emlékezetem nem csalt, Painter nem is volt annyival kisebb, mint Marc.

– Nem érdekel. Felejtsd el Paintert! – A tekintete mögém villant, a jobb oldali ajtóra, amelyen éppen akkor lépett ki a bátyám. – Hahó, Ethan! Hogy bírod a monogámiát?

A család Casanovája – életében először – már négy hónapja ugyanazzal a lánnyal járt. Anyánk repesett a boldogságtól, és most az egyszer olyan esküvőt tervezett, ahol nem az én fejemen van a fátyol.

– Olyan, mintha minden étkezésre rizst kapnál – felelte Ethan, elkapva a végszót. Marc vigyorgott.

– Hé, ha ehetsz mindennap, máris szerencsés vagy! – A mondat Ethannek szólt, de Marc pillantása nekem. Úgy tűnt, hiányolja a… rizsemet.

Ethan, mint akit nem hat meg a dolog, csak vállat vont.

– Ja, lehet. Hát te hogy bírod az építőipari munkát?

Marc fél kézzel belekotort frissen rövidített fürtjeibe.

– Olyan, mintha napi nyolc órán át lengetnék egy kalapácsot a minimálbérért. – És ebből mindenki mindent megértett.

A kocsiban csuklani kezdett a bébi. A bátyám válla felett átpillantva láttam, hogy Manx már a blúzát gombolja; aztán ki is szállt, és gyengéden betekerte Dest egy kötött, kék takaróba.

– Hogy vagy, Manx? – Marc zsebre dugta a kezét, hogy kimutassa: nincs szándékában megérinteni a nőstényt. Tapasztalataink szerint ez a fajta közeledés, főleg a kandúrok részéről, segített Manx nyugalmát megőrizni.

– Köszönöm, jól. – Egzotikus akcentusa, amit venezuelai szülei ősének köszönhetett, a válaszát szokványos helyett elragadóvá tette. Ragyogó mosolyt villantott Marcra, és kissé eltartotta magától a gyermekét, szavak nélkül jelezve, hogy nyugodtan nézze csak meg.

– Nahát… – Marc pillantása jobban ellágyult, amikor Desre pillantott, mint amit valaha is láttam tőle, és nem tudtam eldönteni, hogy ezen most mulassak-e, vagy inkább aggódjak. – Bemutatsz? – kérdezte végül.

Manx még szélesebben mosolygott.

– Ő Desiderio. A szívem vágya.

– Desnek hívjuk – tettem hozzá segítőkészen.

– Gyönyörű. Szabad…? – Marc kihúzta az egyik kezét a zsebéből, és simogatást mímelt.

Manx tétovázott, a mosolya egy pillanatra az arcára fagyott. Aztán mély lélegzetet vett, és lassan kifújta.

– Hát persze.

Marc egyik bőrkeményedéses ujjának hátát futtatta végig a gyerek arcán. Amikor elérte a szája sarkát, a csecsemő odafordult és csücsörített, szopásra készen. Marc nevetett, és én is elmosolyodtam.

– Látom, megismerkedtetek a legifjabb társunkkal – szólalt meg Vic. Felnéztem. A shopból jött, a kezében egy fehér nejlonszatyor.

– Csodálatos – válaszolta Marc, és a szemem sarkából láttam, hogy Manx még egy kicsit jobban megnyugszik.

– Az bizony – Vic berakta a szatyrot az ülésre, és azzal a gyagya arccal pillantott a babára, ami a legtöbb kandúrnál megjelent, amikor a következő generáció tagjaival találkoztak. Íme, még egy bizonyíték, hogy valóban a fajfenntartás az életük fő célja.

Vic becsapta a kocsiajtót, és igazi macsó, hátlapogató ölelésbe fogta egykori harcostársát. Aztán odébb lépett, és rám nézett, majd vissza Marcra – közben Ethan egy hosszú kabátot terített Manx hátára, óvatosan, meg ne érintse véletlenül.

– Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztam bent – intett a fejével az épület felé.

– Dan Painterrel – nevettem rá. Vic fújt egyet.

– Kiszagoltad?

Bólintottam.

– Ő meg Marc… össze vannak nőve.

Vic szemöldöke meglepetésében magasra szökött, de Marc sötét pillantása meggyőzte, hogy nem akarja tudni a részleteket.

– Ez a hideg biztosan nem tesz jót a babának – mondta inkább, Marcra vigyorogva. Intézzük el a dolgunkat, és induljunk tovább.

Marc és én követtük Manxet az épületbe. Marc megállt a női mosdó előtt, én bevonultam Manxszel. Amíg én az egyik fülkében voltam, ő a lehajtható asztalkán tisztába tette a kicsit. Aztán megkérdezte, megfognám-e, amíg ő is könnyít magán.

– Jaj, nem tudom – tétováztam, a szívem pánikban zakatolt. Még soha de soha nem tartottam kézben egy gyereket sem, és akármelyik hülye is mondta, hogy minden nőben megvan az anyai ösztön, hát tévedett. – Nem tudnád… letenni pár percre?

– A földre? – meredt rám Manx, és én elveszetten vonogattam a vállamat. A szemét forgatta. – Na jó, akkor majd megkérem valamelyik fiút.

Nagyot sóhajtottam.

– Add ide! – Nem hagyhattam, hogy Marc megtudja: félve fogtam meg egy babát. Sosem mosnám le magamról. – Mit csináljak vele?

Ahogy anyámtól az elmúlt két hétben számtalanszor láttam, kitartottam a karomat. Manx gyengéden odahelyezte a kicsit, a fejét biztonságosan a könyökhajlatomba igazította.

– Semmit. Alszik. Csak fogd két percig!

Biccentettem, féltem a fejemen kívül mást is megmozdítani, nehogy felébresszem Dest. Manx tétovázott, a keze a fém lengőajtón, aztán elmosolyodott – a homlokára vésődött ideges ráncok nem oszlottak el és belépett a fülkébe.

A gyerekre néztem, minden részletet alaposan megfigyelve, most először. Hihetetlenül kicsi volt, mint egy játék baba, csak törékenyebb. Kerek orcáján pír ült, az orrán apró, színtelen dudorok. Kezét-lábát elfedte a takaró, azonban a homloka felett fürtnyi fekete haj kandikált elő.

Hála az égnek, nem láttam rajta Luiz vonásait.

Ám Manxéit sem. Csak egy kisbabát láttam, a maga vörösödő, tekergőző módján aranyosat, aki, ha alszik, tökéletesen elviselhető.

– Köszönöm! – Kinyílt a fülkeajtó, és Manx lépett ki. Kezet mosott, azután visszavette Dest, és az ajka melletti aggodalmas ráncok csak ekkor simultak ki egészen.

Visszafelé menet elmentünk Dan Painter mellett: a pultnál állt sorba egy nagy zacskó chipsszel, egy marék előrecsomagolt, szárított húscsíkkal és egy kétliteres kólával. Megkocogtattam a vállát, és amikor rám pillantott, majdnem a torkán akadt a húsos falat, amit már ki is bontott és elharapott.

Felnevettem. Nyilván emlékezett az első találkozásunkra, amikor egy csapással kiütöttem. Szeretek erős első benyomást tenni.

A parkolóban Marc bekötötte Dest az ülésébe. Vic addigra már megtankolta és visszafűtötte az autót. Ethan elfoglalta az anyósülést, de nem bántam. Én amúgy is Marckal utaztam.

Furcsa volt bekucorodni kicsi, alacsony építésű kocsijába a Vic Suburbanjában eltöltött órák után, de kellemesen furcsa. Ismerős, könnyű. És fájdalmasan hiányzó.

Mi hajtottunk ki elsőnek a parkolóból, Vic követett minket. A napfény utolsó sugarai drámai vörös-narancs kavalkádba olvadtak az ég alján. Aztán leszállt a sötét, és Marc meg én együtt voltunk – kettesben – hónapok óta először.

Sajnos úton is voltunk, ami a társalgáson kívül minden mást lehetetlenné tett. Vagy legalábbis kényelmetlenné.

– Szóval, hogy bírja apád? – Marc a kardánboxon az ujjaim köré fonta az övéit, mihelyt az út mellett a kis épületek, vendéglők helyét átvették a nyílt mezők, majd a széles erdősávok.

– Azt hiszem, rendben van – vontam vállat. – Mostanában elég hallgatag. Nem hiszem, hogy szeretné, ha bárki megtudná, mekkora mélyütés volt neki ez a kicseszés Malone részéről. A Területek Tanácsa teljesen szétesett. Manx meghallgatása érdekes lesz, ha azt vesszük, hogy közben zajlik a puccs is.

És bár soha nem vallottam volna be hangosan, nehogy gyávának tartsanak, nagyon megkönnyebbültem, hogy a Kaci iránti felelősségem miatt nem maradhattam az eljárás végéig. Az, hogy egy dühödt alfákkal teli szobában lógjak, nem volt elég izgató a kalandvágyamnak. És az életösztönömnek sem.

Marc sávot váltott: a visszapillantóból láttam, hogy Vic követi.

– Most kik alkotják a tanácsot?

– Taylor, Mitchell és Pierce. – Szerencsére ez a kombináció jó esélyt adott Manxnek a tisztességes tárgyalásra. Taylor már kimutatta, hogy apám mellett áll, Mitchell stabilan támogatta Malone-t, Parker apja pedig még mindig semleges volt, mint Svájc. Ugyanakkor ezt a hármat egyetértésre hozni bármiben, hát még egy ítéleten, nem lesz egyszerű.

– És Wes Gardner is ott lesz, persze. – Hiszen az ő bátyja Manx egyik áldozata volt.

– Feltételezem, Michael képviseli a szakmát.

– Aha. – Habár a vérmacskák jogrendszere nem éppen ugyanolyan, mint az embereké, azért még mindig a legidősebb bátyám, az ügyvéd, volt a legalkalmasabb rá, hogy segítse Manx védekezését. Másnap tervezte, hogy elrepül Atlantába, a tárgyalásra, rögtön azután, hogy a felesége, Holly – emberi nő, és egy igazi, divatbemutatókon fellépő modell – elindult Olaszországba egy fotózásra. Michael szerencséjére a felesége sokat utazott, és sok elfoglaltságában keveset kérdezett. Semmit sem tudott a mi vérmacska-életünkről. Különös házasság volt az övék, de a jelek szerint mindkét félnek megfelelt így.

Marc a visszapillantóba nézett, aztán a szemembe, mielőtt visszafordult volna az út felé.

– És mi van Kacivel? Még mindig nem hajlandó alakot váltani?

– Nem ám. Kezd komolyan aggasztani. Mindig fáradt, kedvetlen, és csak akkor figyel fel, ha hagyom, hogy nézzen edzés közben. Azt hiszem, azt gondolja, ha megtanulja megvédeni magát ember alakjában, sosem kell majd átváltoznia.

– Mit mond a doki?

Sóhajtottam.

– A tünetei olyanok, mintha krónikusfáradtság-szindrómája lenne, meg depressziója. És ha nem adja be a derekát hamarosan a macska énjének, a teste apránként felmondja majd a szolgálatot, amíg már mozdulni sem bír majd. Az orvos szerint, ha továbbra is ellenáll, az egyszer megöli. És az egyszer alatt azt érti, hogy nemsokára.

– A fenébe! – Marc egy pillanatra meglepettnek tűnt, aztán aggodalmas vonalak jelentek meg a szája sarkában.

– Tudom. Úgy érzem, elbuktam. – Meglazítottam az övemet, és kicsit elfordultam az ülésben, hogy ránézhessek. – Úgy értem, vigyáznom kellene rá, és ehelyett csak hagyom, hogy elhervadjon és meghaljon. Jobbat érdemel ennél, de nem vagyok képes meggyőzni, hogy váltson alakot. Most már meg sem hallgat, ha felhozom a témát.

– És most mit fogsz csinálni?

Vállat vontam, és komoran meredtem az utat szegélyező, jéggel borított nagyfeszültségű vezetékekre. Nem tudtam megszokni ezt a kérdést: nem is olyan régen még szóba sem jöhetett, hogy magam döntsék a dolgaimban, hát még máséban. Csakhogy Kaci nem volt elég idős vagy érett, hogy a szenvedést választhassa. Az én felelősségem volt.

– Nem tudom. De azt nem hagyom, hogy elsorvadjon. Túl sokat küzdött a túléléséért, hogy most feladja, ráadásul egy ilyen egyszerű dolog miatt.

Sajnos az alakváltás neki nem bizonyult egyszerűnek. Amikor utoljára macska alakot viselt, megölt négy embert, beleértve a saját anyját és lánytestvérét is. De a gyermek erősnek bizonyult. És eléggé makacsnak is, hogy elhatározza: semmi hasonló nem fog történni többé, még akkor sem, ha magát kell megölnie, hogy megakadályozza.

A falka többi tagja abban bízott, hogy majd az én erőm és makacsságom legyőzi az övét. Eleinte én is azt hittem, hogy beválhat. Csakhogy kilenc eredménytelen hét után már nem voltam olyan biztos benne.

– Dr. Carver meghagyta, hogy hívjuk, ha még egy hétig nem teszi meg. Akkor megpróbálja kikényszeríteni a váltást. – Valami intravénás adrenalin-gyógyszer koktéllal.

Marc felém fordult, meglepetésében magasra húzta a szemöldökét.

– Macskává? Ilyesmi lehetséges?

– Nem tudjuk biztosan. Elméletben nem lehet nagyon más, mint amikor emberré válni kényszerítesz valakit. – Amit alkalmanként meg kellett tennünk, hogy kikérdezhessük az együtt nem működő kóborokat, vagy hogy rávegyük őket: ne szaggassanak szét mindenkit, aki közel megy. – De gyakorlatban… hát, még senki sem próbálta. Utálok egy gyereken kísérletezni, de tényleg nem hagy más választást.

– Elmondtátok neki?

– Aha. – Megdörgöltem a homlokomat, hogy leküzdjem a frusztrációt. Hónapok óta nem láttam Marcot, és szerettem volna, ha ez az együtt töltött néhány óra kellemesen telik. – De nem hiszi, hogy megcsináljuk. Azt mondja, inkább lesz kimerült az élete hátralévő részében, mint hogy megkockáztassa, hogy macskaként bánt valakit.

– Na igen, de szívesebben lenne halott?

Behunytam a szemem, és az üléstámlára hajtottam a fejemet.

– Őszintén szólva azt hiszem, igen. Retteg amiatt, ami legutóbb történt, és még most sem hajlandó beszélni róla. De remélem, hogy ha nekem sikerül…

Felpattant a szemem. Marc autója megrándult alattunk, és köhögni kezdett.

– Ez mi volt? – Kihúztam magam, kibámultam a szélvédőn az üres sötétségbe, amelyet csak a reflektorok két összeérő fénykévéje tört meg.

Marc nem felelt, de a keze megszorult az elformátlanodott kormánykeréken – sok régebbi dührohama áldozatán –, és a homlokát ráncolta.

A kocsi megint felköhögött, aztán rázkódni kezdett mintha fel akarná adni. A motorháztető alól gőzfelhő tort fel, fehéren gomolygott a sötét, fekete éjszakában.

Marc lassan jobbra húzódott, felváltva nézte az utat és a visszapillantót. Derékból kicsavarodva figyeltem, ahogy Vic megáll mögöttünk. Kiszálltunk, a lábunk alatt jég ropogott. Vic mellénk sétált a kocsi elejéhez. Marc előhalászott egy zseblámpát, és felnyitotta a motorháztetőt. Olyan alkatrészeken futtatta át a fényt, amelyeket én nem ismertem fel, és közben idegesen morgott. Végül lefeküdt, és bekúszott az autó alá, nem törődve a jeges betonnal a háta alatt.

Pillanatokkal később már mászott is kifelé, még dühösebben.

– A hűtővízcsövet elvágták.

– A rohadék! – morogta Vic. Ethan is kiszállt a kocsiból, mögötte Manx, aki a bebugyolált babát szorította a melléhez. – Így nem jutsz messzire. Tizenöt-húsz kilométer, nem több. Alighanem a benzinkúton történt.

Marc rábólintott, aztán rám nézett; az arcát csak félig világították meg a reflektorok.

– Mind beszállunk Vic kocsijába, ezt meg vontatjuk.

Természetesen nem így terveztem a találkozásunkat, de ennél rosszabb is lehetett volna, főleg úgy, hogy valami seggfej tönkretette Marc kocsiját. Mi van, ha a fékvezetéket vágja el?

Bosszúsan feltéptem a kocsiajtót, és behajoltam az üdítőkért, amit Marc még a benzinkúton vett. És akkor láttam meg – két apró vörös fénypötty a fák között, az út másik oldalán. Eltűntek, aztán azonnal meg is jelentek újra.

Szemek. Macskaszemek, amelyek visszatükrözik a kevés fényt is. Valaki pislogott, és akárki is volt az, nem volt egyedül. A fák között jó néhány újabb szempár is megjelent, egymástól úgy három méterre.

A gyomrom görcsbe rándult, az úti rágcsálnivalók égetni kezdtek félelmemben. Nem csak a kocsit vágták tönkre! Egy kicseszett csapdába csaltak minket!

Lassan kiegyenesedtem, és beleszagoltam a levegőbe. Összerándultam, amikor a jeges levegő ezer tűje megszúrta az orromat, torkomat, tüdőmet. De egy szippantás elégnek is bizonyult.

Kóborok.

– Izé, fiúk? – sziszegtem, amikor az első sötét alak szokatlanul magabiztos léptekkel kilopózott a fák közül a holdfényes éjszakába.

– Látjuk őket – súgta vissza Marc, és az autó teteje felett láttam, hogy lassan visszafelé hátrál a saját kocsija felé.

– Három kóbor, neked hat óránál, Faythe – szólalt meg Vic. A düh veszélyesen fenyegetővé tette a hangját, ahogy átlesett a vállam felett. – Nem, inkább négy.

Hátul is? A francba!

– Öt másik elől – biccentettem az út túloldalán álló fák felé, és oldalra léptem, hogy be tudjam csukni a kocsiajtót.

Bal felől murva csikordult, és a bátyám hangját hallottam a Suburban jobb oldaláról.

– Ennek nincs teteje. A kóborok egyedül járnak.

És mégis, hónapokkal ezelőtt is többen fogtak össze ellenünk, Montanában. Ez az új trend aggasztott. Mint ahogy a minden irányból felénk lopakodó kóborok is, mind macska alakjában. Egy pillantással máris tizenegyet számoltam össze, mi pedig csak öten lettünk volna akkor is, ha Manx a gyermekét szorongatva is képes harcolni. De nem volt az.

– Manx, befelé a kocsiba Desszel! – rendelkezett Marc. Manx egy szó nélkül bemászott a sofőrülés mögé, és berántotta az ajtót.

Rendben, ezzel most négyen lettünk.

– Faythe? – Marc kinyitotta a csomagtartóját, és felém nyújtott valamit. Lassan araszoltam oda hozzá, kitartott karral, és meg is csúsztam egyszer a jégen, mielőtt megvethettem volna bakancsos lábamat. Valami hosszú, kemény és hideg ért a tenyerembe. Egy ásó – még mindig csupa föld.

Kérdőn felvontam a szemöldökömet, ő pedig komoran rám mosolygott.

– Fegyvertelenül nincs esélyünk. – Arra pedig nem volt idő, hogy alakot váltsunk. Reszkettem a hidegben, bár tudtam, hogy hamarosan izzadni fogok a testmozgástól.

Marc egy másik ásót dobott oda Vicnek, aki fél kézzel kapta el, végül egy fejszét húzott elő, és két kézzel markolta meg a vékony gumimarkolatot. Kicsit megemelte, mintha mérlegelné, aztán átadta a balján álló Ethannek.

– Készen álltok? – kérdezte. Magának is kivett egy feszítővasat, aztán lecsapta a csomagtartó fedelét.

– Alig várjuk. – Ethan leakasztotta a fülhallgatózsinórt a nyakából, rátekerte az mp3-lejátszójára, majd az egészet bedugta a zsebébe, végül kísérletképpen meglendítette a fejszét. – Szamurájkard nincs? – Újra a levegőbe csapott, aztán vállat vont, zöld szeme csillogott a komor poén után. – No, sebaj, ez is megteszi.

– Oké, akkor rajta! – Marc a Suburbanhoz lépett, és megállt a vezető ajtajánál. – Manx? – Bekopogott: a nőstény feje megjelent az ülések között. – Ne gyere ki, akármi is történik!

Manx bólintott. Marc egy pillantással ellenőrizte, hogy a kulcsok a gyújtáskapcsolóban vannak-e – ott voltak –, azzal hozzám fordult, a vonásai élesek a saját hátsó lámpáinak vörös derengésében. – Ha rosszra fordulnak a dolgok, vidd el őket! Vissza se nézz, hajts egyenesen a ranchra! – Tiltakozni próbáltam, de rám se figyelt. – Komolyan beszélek, Faythe. Juttasd haza őket épségben! A halálod napjáig kísérteni foglak, ha hagyod, hogy annak a gyereknek bármi baja essék.

Bólintottam. A hangneme jobban megriasztott, mint a macskák, akik közül a legközelebbi már csak néhány lépésre volt, jobb felől igyekezett átjutni a közelebbi sávon. Orrlikaiból minden lélegzetvételénél két tekergőző páracsík csapott fel, selymes bundája ragyogott a holdfényben, tükröző szemében düh csillámlott.

Marc közelebb lépett a csomagtartóhoz, a fejével intett, hogy helyezkedjek a hátsó ajtó mellé.

– A hátatokat vessétek a karosszériának, és hadd jöjjenek ők ide!

És ekkor lecsapott az első macska.